Egy ötfős család, egy magyarországi kirándulás, egy szupermodern elektromos autó és a magyar töltőhálózat története néhány ezer karakterben. Avagy szép és jó dolog a villanyautó, de egyelőre nem mindenkinek és nem minden esetre.
Történetünk egy szép nyári szombaton játszódik, amikor is egy a főváros közelében élő magyar család, Lászlóék kitalálták, hogy egy egynapos kirándulást szerveznek Aggtelekre. Két felnőtt, három kisgyermek és némi csomag pattant be egy a mai trendeknek maximálisan megfelelő kocsiba, vagyis egy új elektromos szabadidő-autóba.
Villanyautóról lévén szó, a töltéssel kapcsolatos problémák minimalizálása érdekében gyors tervezés előzte meg az utazást – Hűbele Balázs nem tartozik az elektromos autósok ismeretségi körébe. A 250 kilométerre lévő úti cél mellé adott volt egy 85 százalékos töltöttségű aksi, és mivel tudtuk, hogy az elméleti 400 helyett a gyakorlatban sokkal inkább 300 kilométer a teljes hatótáv, így már a 120. kilométerre beterveztünk egy gyorsnak ígérkező töltést.
Majd pedig útnak indultunk.
Apa, kezdődik!
A kiszemelt töltőhelyhez érve szinte már meg sem lepődtünk azon, hogy egy elektromos töltésre alkalmatlan benzines autó foglalta el a két beálló egyikét, de sebaj, a mi kocsinkat szépen töltőre dugtuk a másik sloton.
Ezen a helyszínen 50 kW a felvehető legnagyobb teljesítmény, ami korrekt közepes töltési sebességnek mondható. Esetünkben körülbelül 1,5 órát jelentett volna egy teljes töltés, de nem terveztünk ennyi ideig lógni a töltőn. Azt viszont terveztük, hogy a procedúra alatt kellemes környezetben elfogyasztunk némi ételt is italt.
Gyorsan csalódnunk kellett, mert az amúgy nagy forgalmú benzinkúton bent alig volt ülőhely, a szemét és bűz által meghatározott kint tartózkodáshoz pedig nem igazán volt kedvünk. Nem baj, a gyerekek falták a villanyautósoknak féláron kínált hotdogot, egész gyorsan telt az idő.
Abban bízva, hogy az akkumulátor már egész jól megszívta magát, a kocsihoz battyogtunk, és meglepve tapasztaltuk, hogy egy másik villanyautó is tölt az oszlopnál. Azért lepődtünk meg, mert tudtuk, hogy ezen a helyszínen egy időben sajnos csak egy autót lehet egyenárammal tölteni.
Mint kiderült, a mi autónkat valamiért ledobta a töltő, és ily módon tudott töltést kezdeményezni a másik autós. És hát arra is fény derült, hogy a mi kocsinkba szinte semmi Amper nem ment a rövidke töltés alatt. Így hát meg kellett várnunk, amíg a kolléga – nem túl etikus, de végül is korrekt módon – 100 százalékra töltötte a kocsiját, és csak ezután kezdődött el a mi töltésünk.
Örömmel vettük volna, ha legalább a töltés megszakadásáról értesítést küldött volna az okostelefonos alkalmazás, erre azonban nem került sor. A hiba bejelentésére viszont igen, na nem mintha ettől javult volna a közérzetünk. A pulzusunk már jóval meghaladta a normális szintet, pedig még csak az odafele út felénél sem tartottunk.
Drága Miskolc
Rendben eljutottunk Aggtelekre, ahol nemcsak a cseppkőbarlangot, hanem a páratlan hazai Cadillac gyűjteményt is alaposan megnéztük, majd pedig a hazafele vezető útra beterveztünk egy kellemes vacsorázással megspékelt miskolci gyorstöltést.
A belvárosi töltőnél keresztben parkolt egy benzines SUV, melynek sofőrje a tolatólámpánk fényéből szerencsére viszonylag gyorsan kitalálta, hogy milyen szándékkal közelítünk a felfestett töltőpontra, így elhajtott. A töltés viszont sehogy sem akarta az igazat, és bár a LED-ek és kijelzők szerint minden stimmelt, a kocsi nem tudott felvenni egyetlen elektront sem a rendszerből.
20 percnyi próbálkozás és a központtal történt telefonálás után kiderült, hogy a töltőpont meghibásodott. Az ügyfélszolgálatos elárulta, hogy a hibát korábban már bejelentették, de még nem volt idejük orvosolni. Arra viszont már nem tudott választ adni, hogy az okostelefonos applikáció ezt miért nem jelzi az egyszerű villanyautós számára.
Emberünk azt tanácsolta, hogy keressünk fel egy másik töltőt, konkrétan egy a város külső részén lévő példányt. Megtettük, mert szerencsére nem porzott még az akkumulátorunk az ürességtől, a gyomrunk viszont egyre hangosabban jelezte az éhséget. A töltést végül fel tudtuk venni, viszont a belvárosi étkezés helyett be kellett érnünk egy kései bevásárlóközpont menüvel.
Mint kiderült, 1 óra alatt sajnos csak 36 kWh-t sikerült felvenni a rendszerből, pedig elvileg 50 kWh-t kellett volna. Ez egyrészt azért szomorú, mert kevesebb hatótávot nyertünk adott idő alatt, másrészt azért, mert jelen esetben nem kWh-, hanem percalapú volt az elszámolás. Tehát drágán jutottunk a reméltnél kevesebb energiához. Sebaj, ez van, irány haza!
Az autópályán normál tempóval haladtunk, sem hűteni, sem fűteni nem nagyon kellett, melyek ugyebár a villanyautó hatótáv esküdt ellenségei. Abban bíztunk, hogy simán haza fogunk érni, de aztán kiderült, hogy óvatos becsléssel 5 százaléknyi töltöttséggel érnénk haza, amit inkább nem kockáztattunk meg.
Így aztán este 11 órakor egy újabb töltés következett, ezúttal Hatvan környékén az autópálya mellett. A feleség kárpótlásul kapott egy cappuccinót, a három gyermek közül kettő ekkor már aludt, egy pedig netflixezett.
Közben érkezett egy villanyautós, aki tölteni szeretett volna, de inkább nem várta meg, amíg mi végzünk a félórás történettel. Sebaj, legyintett, szerencsére egy hatótávnövelő kis benzinmotor ott röfögött a kocsijában.
Utózönge
A miskolci percalapú töltéssel kapcsolatos anomáliát telefonon ugyan már szombat este bejelentettük, azt végül elektronikus levélben is meg kellett ismételni – ez adta meg a vasárnap délelőtt szépségét. Vélhetően az egész történet a feledés homályába merült volna, ha két hónappal később nem reagált volna a szolgáltató.
Öröm az ürömben, hogy a cég végülis elismerte a problémát: kiderült, hogy a töltő aznap többször is túlmelegedett és emiatt nem tudott normál teljesítménnyel üzemelni. Fájdalomdíjként 5000 forintnyi jóváírást kaptunk a töltő alkalmazásba, de mivel azt nem használtuk fel december 31-ig, végül elbuktuk – több is veszett Mohácsnál.
Hipertöltés
Míg az otthoni konnektorból 2 kW, a normál gyorstöltőkből pedig általában 50 kW vehető fel, addig a hipergyors töltők akár 350 kW-ot is képesek leadni, így elvileg 20-30 perces „teletankolással” kecsegtetnek. Más kérdés, hogy egyelőre csak egyetlen villanyautó létezik, ami 270 kW-ot képes felvenni, és a legtöbb modell esetében be kell érnünk 100-200 kW-tal – ami persze még mindig igen korrekt.
Az otthoni 38 forintos és az átlagos publikus töltők 100-140 forintos kWh árának azonban a többszörösét, listaáron 280 forintot kérnek el ezeken a helyeken 1 kWh-ért. Vagyis a gyorsaságért adott esetben 15-20 liternyi benzin árát kell kifizetnünk 100 kilométerenként. És konkrétan ennyi ilyen töltő található Magyarországon:
Remek dolog a villanyautó!
Egyszerűen peches napunk volt. Túl messzire merészkedtünk egy villanyautóval. Kelet-Magyarországon nincsenek igazán gyors és jó töltők.
És még hosszasan sorolhatnánk, hogy miért jártunk úgy, ahogy. Vagyis, hogy egy napunkból miért lőttünk el kénytelen módon több órát az elektromos autónk lelki világának ápolásával. A család lelki állapotát pedig inkább hagyjuk is, szerencsére kalandvágyó, sokat látott, sokat tapasztalt emberkékről van szó.
Ha benzines, ne adj Isten „ördögtől való” dízel autóval vágtunk volna neki az útnak, akkor jó eséllyel egy pár perces tankolással megúsztuk volna a dolgot. Vagy tán egyszer sem kellett volna megállni üzemanyagot vételezni.
Mindentől függetlenül váltig állítjuk, hogy a villanyautó remek dolog.
Például, ha városban vagy agglomerációban kell gyakran rövidebb távokat megtennünk. Például, ha második autónak használunk egy elektromos járgányt. Például, ha a lakhelyünkön minden további nélkül meg tudjuk oldani a töltést.
Például, ha otthon akár ingyen tudunk „tankolni” napenergiát. Például, ha a villanyautónk legalább megközelíti a gyárilag megadott hatótávot.
Például, ha a publikus töltőrendszer a helyzet magaslatán áll. Például, ha az utazás közben töltésre kényszerűen fordított nem kevés időt minőségibb módon lehet eltölteni.
Konklúzió
A belsőégésű motoros és elektromos autók világa messze nem fekete-fehér. Nem szabad kijelenteni, hogy az elektromos autók semmire sem jó, röhejes dodzsemek, mint ahogy botorság lenne azt állítani, hogy a benzines és dízelüzemű kocsik 2022-ben már maximális túlhaladottak.
Bár az egyre szigorodó szabályozások egyértelműen a villanyautók felé terelik a komplett iparágat, a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy az elektromos autók egyelőre nem jelentenek mindenkinek és minden felhasználási esetre kompromisszum-mentes megoldást.
Az azonos méretű akkumulátor esetén kétszer akkora hatótávval, vagy fele akkora méretű telep esetén a jelenlegihez hasonló hatótávval kecsegtető szilárdtest aksik sok mindenre megoldást jelenthetnek, de egyelőre még várni kell rájuk. A töltési megoldások is szépen lassan gyorsulnak, de a töltők mintha nem szaporodnának olyan ütemben, mint ahogy a villanyautó eladások növekednek.
Egyes gyártók szerint továbbra sem szabad leírni a két világ határán táncoló hibrideket és plugin hibrideket, és akkor még ott vannak a percek alatt teletankolható, villanymotoros hajtású hidrogénautók is, igaz utóbbiak töltési infrastruktúrája még a villanyautók szintjét sem közelíti meg.
